Igazi olasz életérzés, olajfák, kaktuszültetvények, gasztronómiai utazás, polipos szendvics, barlanglakások, trullók és Pio atya.

Meglátogattuk Dél-Olaszország legismertebb zarándokhelyeit a hegytetőn, a Garganói Nemzeti Park szomszédságában. San Giovanni Rotondo és Monte San’Angelot nem könnyű megközelíteni, mégis évente turistacsoportok százai keresik fel. Az ide látogató emberek hite oly erős, hogy azokat is megérinti, akik nem mélyen vallásosak. Ezután ellátogattunk „Aprajafalvára”, azaz Alberobelloba, ami a vakítóan fehér, csúcsos házikóival egy igazi mesebeli falu. Matera egy újabb helyszín, ahol megint egy másik életérzés kerít minket hatalmába. A barlanglakások, az egykori nyomornegyed ma virágzó turista paradicsom, mely számos film helyszínéül szolgált. Nem maradhatott ki, a környék központja, Bari, az ismert olasz kikötőváros, ahol az utcán száradnak a ruhák, a nénik pedig trécselés közben szorgosan készítik a tésztát. Mindenesetre szerintem a legbájosabb település, mely a szívemcsücske lett, Locorotondo.

 

 

 

 

 

Egy újabb hosszú utazós nap várt ránk (460 km), elhagytuk a csodálatos Umbriát új kalandok után kutatva Pugliában. Eredetileg csak 2-3 napra terveztünk az ott tartózkodásunkat ebben a régióban, viszont már megérkezésünkkor konstatáltuk, hogy ez a vidék szerelem első látásra számunkra, így végül a nyaralás hátralévő részére maradtunk itt, sőt még egy nappal meg is hosszabbítottuk azt.

Porto Civitanovától egészen Foggiáig autópályán közlekedhetünk, viszont a sorozatos útjavítások és korlátozások miatt mégsem annyira gyors, mint azt elsőre hinnénk. Az útról gyakran egyenesen az Adriai-tengerre látunk rá, míg a másik oldalon a Gran Sasso d’Italia magas, néhol még havas hegycsúcsait is láttuk.

A dimbes-dombos tájon viaduktokon keresztül vezet az út, miközben mindenfelé olívafák zöldellnek. Foggia környékén a táj már jóval kopárabb, érezni, hogy sokkal délebbre vagyunk már. Itt ami elsőre meglepő volt, azok a kaktusz ültetvények az út mellett. Szicílián kívül itt Pugliában egyre jellemzőbbé válik a kaktuszfüge termesztése, ugyanis az aszályok itt is egyre gyakoribbak, amit ez a növény szívóssága miatt jól visel. Másrészt az olajfa ligeteket az utóbbi egy évtizedben jelentős kár érte, egy gombafajta nagymértékű pusztítást végzett az állományban.

 

Foggiánál az autópályát elhagyva Manfredonia, majd pedig a Mattinatában lévő szállás felé haladtunk tovább. Ez a Foggiától keletebbre lévő terület a Garganoi Nemzeti Park. Manfredoniában még megálltunk a benzinkúton, ahonnan látni lehetett már a hegy tetején a majdani egyik úticélunkat, San Giovanni Rotondot. Őszinén szólva nehezen tudtam elképzelni, hogy oda hogyan jutunk fel, milyen meredek emelkdeőt kell megmászni az autóval, a hegy ugyanis meglehetősen hirtelen emelkedik ki a földból, a településre pedig felvezető utat csak nem sikerült távolról megszemlélnem.

Mattinata felé egyre sokasodtak a kaktuszültetvények, illetve a házak is egészen más stílusúak, itt nem a színes házak, hanem inkább a vakítóan fehérek jellemzőek, illetve a spanyol haciendákhoz hasonló (nagy földbirtokok rajta nagy házakkal, melléképületekkel) birtokokat is láthatunk. Mattinata egy aranyos kis település a domboldalban, az utcákat viszont elég nehéz megtalálni. Az egykori olajfaligetek új hasznosítási módja, hogy építettek a ligetek közé vendégházakat, ezeknek azonban rendes házszámuk nincs, utólag lettek csak utcák kialakítva. Persze itt is mindenfelé kis útépítés, eltorlaszolás. Először bent a településen kerestük a szállást, egy olyan igazi meredek utcán sikerült a csordultig megpakolt autóval felaraszolni. Azt hittem, hogy előbb gurulunk vissza, mint hogy felérjünk…aztán kiderült, hogy teljesen felesleges volt odáig felkaptatnunk, mivel a szállás a tengerparthoz közelebbi, olajfás részen van. A meglepetés második része csak akkor jött, mikor végre megtaláltuk az előző este hirtelen és mondhatni kínunkban lefoglalt szállást. Egyszerűen sehol semmit nem találtunk jó áron, ugyanis májusban itt még nem divat a turista és sokan csak júliustól hirdetik meg a házaikat, viszont ősszel tovább tart a szezon, lassabban hűl le a tenger, mint ahogy tavasszal felmelegszik. Mikor megláttuk a szállást kezdett gyanús lenni, hogy mintha én nem ilyent néztem volna ki…Gondoltam, biztos hátrébb valahol a kertben van az a ház, amit lefoglaltam és a tulaj majd bevezet oda. Ehhez képest a tulajdonos egy pici kis házikót mutatott nekünk, miközben mi egy emeletes házban foglaltunk apartmant, legalábbis én azt hittem. Majd egy 10 perc múlva leesett, hogy amit Apának átküldtem három szállást, abból én mondtam neki, hogy az elsőt legyen kedves lefoglalni, csak hát ő valószínűleg a messengeren nem görgetett eléggé fentre és neki a második volt az első. Szerencsénk, és neki is, hogy így utólag ez a hely sokkal jobban tetszett nekünk, mint vártuk. Ráadásul kaptunk egy fekete és nagyon kancsal cuki cicát is hozzá, akit elneveztünk Ritornerónak (magyarul: gyere vissza), ugyanis minden reggel megjelent élelemért.

 

A hosszas utazás után sem pihentünk meg, csak egy zacskós leves erejéig, ugyanis sűrű volt a program. Bár fekete felhők közelegtek felénk, Apa nem tágított, hogy irány San Giovanni Rotondo még ma. Próbáltam a térképen kisilabizálni, hogy melyik irányból közelítsük meg, hol nem fogok a kanyaroktól és a szakadékok látványától szívinfarktust kapni. Végül Manfredoniától az SP58-as, majd az SP45-ösön kanyarogtunk fel meglehetősen gyorsan a településre. San Giovanni Rotondo arról nevezetes, hogy itt élt hosszasan (1916-1968) Pio atya. A XX. század egyik legnépszerűbb szentjének tartják, akinek a nevéhez számos csoda köthető.

Itt a hegy tetején 1956-ban kórházat alapított, akkor mindösszesen csak 250 ággyal (ma már ezer ágyas a hatalmas komplexum), napjainkban a legmodernebb eszközökkel felszerelt kórházak egyike, melyet Pio Atya a „Szenvedés Enyhítésének Háza”-ként nevezett el akkoriban (Casa Sollievo della Sofferenza), nem pedig valamilyen kórházként. Mikor megnyílt az intézmény, akkor a nyitó szentmisén 15 ezer ember vett részt. A Covid idején is az első intézmények között volt amely ellátták és kezelték a betegeket. Meglepő, hogy a mentők ezen a kacskaringós úton hozzák fel a betegeket inkább és nem a tengerparti sík területen építettek egy új kórházat.

Ebből is látszik, hogy mennyire tisztelték Pio Atya akaratát, hogy ezen a szent helyen gyógyítsák az embereket, és napjainkra Európában az egyik legelismertebb gyógyító központ, ahol kutatásokat végeznek, a mesterséges intelligencia és a robotok kórházi alkalmazásán dolgoznak együtt a Konica Minoltával és saját iskolájuk, könyvtáruk van, földjeik, ahol megtermelik a kórház számára az éelelmiszerek egy részét. Az épület tetején egy Szent Ferencet és galambokat ábrázoló szobor látható.

 

Pio atya híveinek megnövekedett száma már 1959-ben egy új templom építését követelte meg a Csodatévő Szűzanya (Santuario di Santa Maria delle Grazie) régi kis temploma mellé, azzal szinte egybe épülve. Pio atya itt celebrált miséket és gyóntatott. A bejárattól balra az év minden időszakában megtekinthető egy betlehemi jászol, 2023-ban állították fel annak emlékére, hogy 1223-ban Assisi Szent Ferenc Rómától 80 km-re – Greccio mellett – élő emberi figurákkal és állatokkal először jelenítette meg Jézus születését, a betlehemi jászolt. Az épületegyüttes megában foglalja a kolostort is, ahol megtekinthető Pio atya egykori cellája.

    

    

Az épület mellett balra indulva a 2004-ben egy genovai építész által tervezett, 6.500 fő befogadására képes Szent Pio Bazilikához (Santuario di San Pio di Pietrelcina) érünk. Előtte egy hatalmas tér, ahol bizonyára miséket szoktak tartani, illetve egy nagyon különleges, modern harangtornya, mellette pedig messziről is látható, hatalmas kereszt. A bazilika alsó szintjére egy spirális lejárón jutunk le, ahol Pio atya földi maradványai előtt tisztelegnek az emberek. Mindenhol körben aranyszínű mozaikok a falon, az altemplomban pedig meg-megállnak a hívők Pio atya holtteste mellett, hogy egy-egy imát és kéréseiket elmondják neki. (Szabad fotót készíteni Pio atya sírjánál, volt aki a nagy igyekezetben az üvegfal és a burkolat közé a telefonját épp sikeresen be is ejtette.) Ezen a helyen azt érzed, hogy az emberek mekkora hittel vannak felé és milyen nagy tisztelettel fordulnak hozzá, varázslatos hely. Pio atya képe még a kamionon is megjelenik.

  

   

Mire végeztünk itt a látogatással, eléggé ráeredt az eső a sötét felhőkből, így mi már nem mentünk végig a keresztúton, mely a Csodatévő Szűzanya templomától jobbra indul felfelé. Illetve van még egy Pio Atya életét bemutató viaszmúzeum (Museo delle Cere di Padre Pio), amely az óvároshoz közel helyezkedik el. (Mi ide már nem mentünk el, egyrészt késő volt, és az eső is szakadt már addigra.)

Gondoltunk eszünk valamit itt fent a hegytetőn egy pizzériában, de az ebédhez már késő volt, a vacsorához pedig nekik még korán – bár a mi gyomrunk már korgott -, és nem volt nyitva egyetlen hely sem. Így nem maradt más, mint elindulni visszafelé és megvárni amíg este 7 óra lesz és talán kinyit egy pizzéria. AZ előzetes internetes kutatásaim alapján Manfredoniában javasoltak egy klassz helyet, a „Da Franco”-t a Via Scalorian. A pizza receptje már több mint 60 éves és a bácsi is, aki maga süti minden nap. Viszont ne hagyományos római vagy nápolyi pizzára várjatok, mert akkor csalódni fogtok! Ez a pugliai pizza, ami inkább egy feltétekkel megpakolt focacciához hasonlt és errefelé nagyon népszerű. Szeletekben árulják, így sokfélét meg tudtok kóstolni, mi is többfélét vásároltunk, hogy majd a szálláson elfogyasztjuk, az üzlet meglehetősen picike, nem igazán lehet leülni. Elsőre fura volt, főleg hogy hasonlítgattuk a rendes pizzával, de aztán megszerettük, csak kicsit olajos.

 

Volt kolléganőm épp előtte pár nappal járta végig Puglia nevezetességeit, úgyhogy még gyorsan kértem tőle ajánlást, neki mi tetszett leginkább. Másnap a trullokról híres Alberobellot céloztuk meg. Érdekes volt látni útközben, hogy az oly lustának titulált olaszok mennyire tüsténkednek a földeken, épp palántáztak. Viszont nekik megvan a magukhoz való eszük és klassz kis járgányokkal oldották meg, ebben ülve palántáztak, miközben a fejük felett még tető is védte őket a naptól.

Alberobello az egyik legturistásabb hely szerintem Pugliában, már-már zavaróan sok a bámészkodó, fényképezkedő emberke. Kb. 10 km-rel a település határától már érezni lehetett, hogy jó helyen járunk, elszórva már láttunk hagyományos trullokat. A településre beérve keringtünk egy sort, tájékozódni még a remek térkép olvasási képességemmel sem volt egyszerű. Úgyhogy végül nem a trullo negyedben, hanem egy piacon kötöttünk ki, szerencsénkre. Ugyanis itt ettük és vettünk az azóta nagy kedvencünket, a tarallinit. Azóta itthon reprodukáltuk is, és egész jól sikerült elsőre, többször nem is sütöttünk, mert mint általában az olasz ételek és tészták, rámegy az egész napod mire elszöszölsz vele. Szóval ezek a lisztből, olivaolajból és fehérborból készülő apró kis karikák többféle ízben is kaphatók, a piacon nénik által készítve, de szupermarketben is árulták mini csomagokban, mint helyi szuvenír. Fényképezkedtünk még a halárussal és a halakkal is, vettünk piros fiat 500-os párnahuzatot, de van itt minden. (Parkolás az egyik kis utcában: I Traversa Pudicino-ban) Piac csütörtökön délelőttönként van a Via Vaccari és Via Barsento közti területen az utcákon, ilyenkor az amúgyis egyirányúsított utcáknak köszönhetően a fél települést körbe keringheted mire A-ból B-be eljutsz. Csütörtökön viszont délután az üzletek épp a piac és a kereskedők pihenő napja miatt általában zárva van.

  

Kis kitérő után már tényleg a trullok irányába próbáltunk haladni. Egyébként ezek a hagyományos házak a településen mindenhol szét szórtan is megtalálhatóak, ezekben a mai napig laknak és többet vendégházakká  átalakítottak. A Via Tenete Oronzo Gigante-ban leparkoltunk az út széli parkolóhelyek egyikén, innen már könnyen elértük gyalogosan is a Trullo Sovranot (belépő 2 €). A trullók eredete a 16. századig nyúlik vissza, II. Giangirolamo di Acquaviva gróf a vidék benépesítésén munkálkodott, ám próbálták az adófizetést kikerülni, ezért arra sarkallta a telepeseket, hogy olyan házakat építsenek, melyeket le lehet gyorsan bontani, ha jönnek az adószedők. Ezért kőből, habarcs és fa tartószerkezet felhasználása nélkül építették ezeket a házakat. A jellegzetes fehér házak, melyeknek méhkasszerű tetejük vannak az utóbbi évtizedekben nagy népszerűségnek örvendenek a turisták körében, mára már az UNESCO világörökség részét képezik. A már említett Trullo Sovrano egy helyi pap számára épült a 18.században, ma múzeumkánt funkcionál, a hagyományos elrendezést, berendezési stílust lehet megtekinteni. Viszont itt is folyamatosan kerülgetni kell az embertömeget.

  

 

  

Az épülettel szembeni utcában szuveníreket árulnak a trullókban, én egy gnocchi készítő fát vettem, illetve természetesen hűtőmágnest. Az utcán balra fordulva egy kéttornyú templomhoz érünk (Church of Saints Cosmas and Damian), melyet Antonio Curri, a híres alberobelloi építész tervezett. Van egy másik nevezetes templom is a városban, a Chiesa Parocchiale di Sant’Antonio da Padova, amely a trulli építészet sajátosságait felhasználva épült, itt mi nem voltunk, mivel a város egy másik részén található.

  

Jól látható messziről, hogy különböző jeleket festettek a méhkasszerű háztetőkre, ezek ősi jelképek vagy keresztény szimbólumok, esetenként állatövi jegyek. A fő látványosság a Rione Monti negyed, ahol 1.000 körül van a trulli házak száma, ez a legfőbb látványosság. Mi a Piazza del Popolon parkoltunk le, alapból nem volt egyszerű helyet találni az autónak, hát még kiállni onnét a sétánkat követően, mert itt aztán mindenki ott parkol le, ahol és ahogy épp kedve tartja, még az ott sétálgató rendőr sem tartja ettől vissza, az autót bezárni vagy az ablakot felhúzni sem szükséges. A grófról elnevezett tér felé, a szökőkút irányába kell haaldni és rögtön mögötte megpillantottuk a gyakran Aprajafalvának is nevezett városrészt. Itt aztán mindenki tolakodik, hogy a legjobb fotót lőhesse a trullókról a Szent Lucia templom melletti pontról.

  

A lépcsőn leérve egy térre csöppenünk, ahol éttermek, bárok sokasága próbálja meg az éhes turista tömeget jól lakatni. Van itt egy helyi specialitás, egy szendvics, amit hiába kerestünk bármely éttermesnél, sehol nem volt kiírva az ajánlatok közé. Míg végül egy szuvenírárust megkérdeztünk, aki annyira segítőkész volt, hogy egyenesen elkísért a helyre, ahol ezt a tartalmas szendvicset készítik. A Gusto Salumi & Formaggi nevű, tulajdonképpen egy kisboltban sikerült rálelni erre az egyébként egyáltalán nem extra szendvicsre, de legalább jó borsos árat fizettünk érte. Ez a pasqualino szendvics, amelyet először 1966-ban készítettek, az ízek kombinációját Pasquale Dell’Erba, egy élelmiszerbolt tulajdonosa találta ki. Az összetevőkben semmi bonyolult nincs, mindössze talán annyi, hogy a halat szalámival és sajttal párosította, valamint még kapribogyó a hagyományos összetevő, de már a modernebb változata egyéb kiegészítőket is tartalmazhat.

A trullók legtöbbje szuvenírbolt, illetve a turisták kíváncsiságát kihasználva, valamint a szuper selfiek érdekében extra Eurókért a boltok tetejére fel lehet mászni (legtöbbször létrán) egy panoráma fotóért. Hangulatosak a kis utcácskák a színpompás virágokkal, viszont nyáron egy 30 fokos hőmérsékletben, még ennél is több turistával…gondolja meg mindenki! A La Casa del Amore még egy említésre méltó épület, ez a Piazza del Popolon található az úttól picit bentebb. Nevét egyébként Francesco D’Amore-ról, a város első polgármesteréről kapta (nem pedig a pugliai Romeó és Juliáról), az első olyan ház 1797-ből, amely cementhabarcs felhasználásával épült. Conversano gróf uralma alól felszabadította a várost, és lehetőséget biztosított, hogy házaikat saját belátásuk szerint építsék meg a helyiek.

  

 

Van még egy másik negyed is, ez pedig a Rione Aia Piccola, nevében is benne van, hogy ez a kisebb. Itt már nem jellemzőek a szuvenírárusok, nyugisabb rész, ugyanakkor itt is vannak szép virágos házak és fotózkodásra alkalmas helyek.

Alberobellóból a kedvencemmé vált kisvárosba, Locorotondóba autóztunk tovább. Mitől oly különleges? Tulajdonképpen semmi extra látnivaló nincs, viszont a hangulata miatt oly bájos. (Karácsony előtt egyébként még pompásabb, a helyiek gyönyörűen feldíszítik az egész városkát.) Szűk utcák, sikátorok, színes kerámiák, a vendéglők, bárok előtt színes vagy épp hófehér székek és asztalok, a levegőben pedig a remek pugliai konyha illata szállt. Igazából Locorotondoban lenni egy leírhatatlan életérzés, amit mindenkinek ki kell próbálnia.

  

 

  

Via Vittorio Veneton parkoltunk le és az új városkapun keresztül sétáltunk be az óvárosba. Church of Saint George Martyr a legnagyobb temploma Locorotondonak, külön érdekessége volt mikor ott jártunk, hogy az oldalsó kápolnában egy kék színű bárkát helyeztek el. Ez valószínűleg nem állandó kelléke a templomnak, bizonyára csak valamiféle szokás, áldás kérése a halászokra (bár nem tengerparti település). Több templom is megbújik a sikátoros utcákon, de szinte annyira egybe épült a házakkal és bele simul a környezetébe, hogy észre sem venni.

  

 

  

Pugliában nem fogsz tudni fogyókúrázni, mert itt finomabbnál finomabb ételeket kóstolhatsz, egy igazi gasztronómia utazást ígér ez a vidék. Locorotondóban a Cuor di panna di Gavagnin S. & Pulieri-ben vettünk fagyit briósban.

Ha az óvároson keresztül kacskaringózunk az utcákon, akkor egyszer csak egy kis parkban találjuk magunkat, ahonnét a távolban még látunk trullókat, de ezek inkább már luxus kivitelűek. Autóval kijutni a településről nem egyszerű, mivel gyakorlatilag az egész település egyirányú utcák hálózatából áll és az autóval még néhol így is nehezen tudtunk elkanyarodni. Innen hamarosan már a tengerparti sztrádán találtuk magunkat.

Már ennyi élmény is bőven elég volt erre a napra, de mi még fokoztuk, ugyanis hazafelé a tengerparti Monopolit sem akartunk figyelmen kívül hagyni. Azt hiszem itt ettem a pugliai gasztroutazás csúcspontjának számító polipos szendvicset. Egy kis frigittoriában (neve: Kartocc), azaz sült ételekre specializálódott helyi gyors étkezdében szendvicsben árulták a grillezett polipot. Igazából nem is ezt szerettem volna kérni, csak véletlenül sikerült. Úgyhogy így külön meglepetés volt, amikor a szendvicsből kikandikáltak a polip csápjai.

  

A kisváros hangulatát a tengerpart, a kikötő határozza meg, ahol halászhajók ringatóznak. A régi kis kikötő mellett elhaladva közelítettük meg a várat, amely a 15. században épült V. Károly kezdeményezésére. Másfél évszázaddal később kibővítették és lakóvárrá alakították, majd egy évszázadon keresztül börtönként is funkcionált. Mi tényleg csak egy gyorsat korzóztunk az óvárosban, de akár egy fél napig is el lehetett volna bóklászni.

  

   

Mi a Largo Fontanelle utcában parkoltunk, de nagyobb parkoló a kikötőnél van. Itt láttuk a tipikus olasz-francia parkolást, bármit bárhova beparkolnak, nem baj, ha a hely kisebb mint az autó, kicsit löknek az előtte állón, kicsit a mögötte állón. Mondjuk ha a mi autónkat láttam volna így lökdösni, azt hiszem, kicsit ideges lettem volna, de ők megszokták.

A Foggia-Manfredonia főútvonal mellett Siponto környékén már előző nap is felfedeztem egy jó állapotú templomot, ez az Abbazia San Leonardo in Lama Volara. Egy igényesen felújított, középkori épületegyüttes, mely a kolostorból, templomból és a kórházból állt. Van valami misztikuma ennek a semmi közepén álló gyönyörű épületnek. A pugliai román építészet egyik remekműve. A Montes San Angeloba tartó zarándokokat szállásolták és látták el itt.

  

Mattinata előtt jobb oldalon egy háznál kerámiákat árultak, picit elidőztünk itt, bár azt hittük, a kutya előbb felfal minket, mint hogy a tulajdonos hölgy kijönne. Itt is árulnak „pumo”-kat, ami errefelé egy jellegzetes dísztárgy, a legtöbb háznál a kerítésen vagy a teraszon megtalálható, mivel szerencsét és jólétet tulajdonítanak neki. Gyakran ajándékba is adják, hogy megvédje a házat a rossztól. Egyébként alakját tekintve egy bimbózó rügyet formáz, az űj élet kezdetét is szimbolizálja.

  

Le case di chri…a szállás utcájában kis ösvények vezettek le a tengerpartra, ahol kisebb éttermek is sorakoztak, de még eléggé szezonon kívüli időszaknak számított a május. Az egyik étteremhez vezető bejárón rengeteg leander pompázott, máshol a piros mindenféle árnyalatában bougenvilleák és persze mindenhol olajfa. Egyik este elmentünk a citromliget felé, hogy egy gyors illatterápián vegyünk részt, ehelyett csak trágya szag keringett aznap a levegőben.

  

 

  

Miután a kancsal cicmicet megetettük, le is feküdtünk aludni, mivel a sok sétától és élménytől teljesen lefáradtunk. Másnap ismét dél felé tartottunk, részben ugyanazon az útvonalon, de előző nap már képtelenek lettünk volna beiktatni Materát is a programba. Elsőként a nyüzsgő kikötővárosban, Bariban álltunk meg. Későn is indultunk és az út sem éppen volt rövid, ezért a reggeli halpiacról nagy sajnálatomra lekéstünk (elvileg minden nap kora reggel a Molo San Nicolan kínálják a halászok a portékájukat.) Bari Montenegróval van nagyjából egy vonalban, ennek köszönhetően elsősorban Albániából és Görögországból érkeznek tengerjáró hajók, mi most csak egy nagyobbat láttunk épp kikötve. A Lungomare Imperatore Augusto tengerparti sétányon sikerült is parkolóhelyet találni, az óváros innen könnyen megközelíthető. Egy kis ízelítőt szerettünk volna a város hangulatából, többre nem volt időnk. A város híres temploma a San Nicola katedrális, ahol Szent Miklós csontjait őrzik. Szent Miklós (aki tulajdonképpen december 6-án az ajándékokat hozza a gyerekeknek), eredetileg Törökországban, Myrából származik, de 1087-ben itáliai tengerészek a földi maradványait Bariba szállították. Ma fontos zarándokhely a bazilika, melynek altemplomában Szent Miklós földi maradványai elé sokan járulnak imádkozni. Külön attrakció volt számunkra, hogy épp egy csendőr esküvőjéhez készülődtek, a bejárat gyönyörűen feldíszített volt, a turisták és többek között mi is oda rohantunk egy pár fotó erejéig.

  

 

A Strada Lucia egy utcácska, ahol egy meglepő fotós téma miatt állnak meg a külföldiek, ugyanis itt az utca felett kiteregetett ruhákat lehet megörökíteni, azt az igazi dél-olasz hangulatot. Ami viszont hiányzott egész Olaszországban azok a robogók. Míg sok évvel ezelőtt Rómában ez meglehetősen tipikus volt, addig errefelé ez kevésbé volt szembetűnő. Amit még itt érdemes megkóstolni, a kávézókban a szintén dél-olasz cannolit. Ez egy olajban kisütött ropogós tészta ricottával töltve. Ma már nagyon sokféle ízesítésben kapható, nyilván a turisták minden igényének kielégítése érdekében, de az igazi változat nem túl cicomázott, némi kandírozott narancshéjat tartalmaz még. Azt azért megjegyezném, ha láttok valahol cannolit vegyetek, mert míg mi azt hittük, hogy minden méteren árulnak, ez korántsem így volt és végül alig egy-két helyen találkoztunk vele.

 

Ha meg akarjátok nehezíteni a napotokat és kihívást kerestek, akkor induljatok el a „tésztakészítő negyed” felkutatására (La via delle orechiette). Az Arco Basso utcában idős nénik a mai napig kézzel készítik az orechiette, vagyis fülecske tésztát (alakja a fülre hasonlít), ez még nem is lenne olyan érdekes, de mindezt az utcán a járókelők szeme előtt teszik. A tudományt nem fogjátok egyik napról a másikra elsajátítani, de tudtok venni tőlük friss tésztát, illetve itt is a dél-olasz hangulat fotózható, fejedre csöpög a ruhákból a víz. A Parcheggio via Ruggerio il Normannoban sikerült több megtett kör után egy parkolóhelyre beszorítani az autót.

  

  

A nap várva várt fénypontja nekem megint csak az evés volt, ugyanis egy szuper polipos szendvicsező helyet néztem ki a neten ajánlások alapján, ez pedig a Corso Vittorio Emanuele II.-n a Mastro Ciccio nevű hely volt. Hű, már belépve lenyűgöző volt a jól megpakolt szendvicsek, burrata, polip, kolbászkák, zöldségek. A hely kialakítása gyorsétteremhez hasonlított leginkább. Ha nem szereted a tengeri herkenytűket lehet kapni kis tálkában frissen készült tésztákat is. Finom volt, de bevallom a látvány szebb volt a polipos szendvicsnek, mint az íze amit vártam. ELőző nap MOnopoliban finomabbat ettem véletlenül. Viszont a másik kolbászkás szendvics nagyon finom volt.

 

Az étterem előtti utcát végig pálmafák szegélyezték, nyaralós tengerparti hangulat. Épp valami tüntetés lehetett még reggel vagy előző nap, ugyanis papír koporsókkal rakták ki a teret.

   

Mint már megszoktuk, Bariból sem találtuk a városból kivezető utat Matera irányába. Gondoltam, ki lesz írva a település, hisz a UNESCO világörökség részét képezi a barlanglakások, de vagy apró betűvel volt a táblákon vagy tábla sem volt. Elautókáztunk kényelmesen még Bariban, megnéztük minden zegzugát, mígnem végre már Matera az útjelző feliratokon is feltűnt. Száz évvel ezelőtt még senki sem gondolta volna, hogy a kisváros egyszer ilyen hírnévre tesz szert. Sassi di Matera a város azon negyede, ahol – bár hihetetlennek tűnik – az 1950-es években még sok lakásban sem víz, sem áram nem volt, tulajdonképpen nyomornegyednek számított akkoriban ahol ezrek éltek. A 20.század második felében felszámolták a nyomornegyedet és átköltöztették a város más részeibe az itt élőket, hogy megfelelő higiéniai körülmények között éljenek. Pusztulásnak is indultak a barlanglakások, ám az 1980-as években meglátták benne a lehetőséget, és felújították őket, majd pedig a turisták egyik kedvelt helyévé tették, illetve számos filmet is forgattak itt ebben a különös környezetben, elsősorban vallási témájú ókori filmek, 2016-os Ben-Hurt. Ebben a sziklaoldalban voltak Olaszország első lakott barlangjai több ezer évvel ezelőtt.

 

 

 

A nap nem kicsit perzselt már így a májusi délutánon sem, főleg, hogy szinte sehol egy fa sem, úgyhogy bele gondolni sem akartunk milyen lehet itt július-augusztusban. A Via Madonna delle Virtun leparkotlunk és bele vetettük magunkat a labirintusba, mert gyakorlatilag foglamunk sem volt merre megyünk és hol vagyunk. A bazilikát mondjuk nem volt nehéz megtalálni (Cattedrale di Maria Santissima della Bruna é Sant’Eustachio), viszont sok olasz templommal ellentétben ez fizetős. A bazilika előtt Andrea Roggi művész által készített életfa, amely az 1993-ban Firenzében elkövetett maffia merényletnek állít emléket. Ezzel a jelképpel egyébként Olaszország-szerte több helyen is lehet találkozni.

 

  

A kis utcákon lekanyarogtunk a völgybe, miközben több helyen is próbáltak beinvitálni minket jó pénzért, hogy megnézzük egy hagyományosan berendezett barlanglakást. Mi azonban már felkészültek voltunk és gondoltam, engem nem vernek át, tudom melyik a valódi múzeum. Ez pedig a Via Fiorentinina Casa grottegya, 2 €-ért megnézhetjük, illetve meg is hallgathatjuk felvételről miként éltek itt a helyiek, a konyha, a hálószoba és az istálló is megfért itt. Ma már minden a turizmusról szól itt is, éttermek, bárok és tuktuk járgányok, amivel a megfáradt külföldieket furikázzák. A turistás mivoltától függetlenül, érdemes ide ellátogatni, mert egy tényleg különleges hely ami a világon valószínűleg nincs még egy ilyen.

  

Ha visszatérünk a főútra, ahol a parkoló is volt, akkor jól látható egy hatalmas szikla templommal és mögötte egy nagyméretű kereszttel, ez a Church of Saint Mary of Idris (4 € a belépő), illetve van még itt egy megtekinthető a talán legjobban berendezett barlanglakás is (Casa grotta nei Sassi – 5 €). Kétségkívül egy varázslatos hely és valószínűleg este, a naplementét követően is csodás, de napközben már az életünkért küzdöttük a melegben és kivételesen semmi helyi kaját sem ettünk.

 

Hazafelé már csak egy kenyeret szerettünk volna még venni, de nem akármilyent. Altamurában az Antico Forno Santa Caterinában, ahol már elméletileg 1391. óta sütik a hagyományos helyi kenyeret. Tulajdonkéépen ez a település talán legfőbb látványossága. Mikor mi ott jártunk épp egy csoport ment előttünk a pékség felé tartva és elnézve azt az 50 főt gyorsan szedtük a lépteinket, mert ha ők most itt egyesével elkezdenek vásárolgatni, akkor nekünk reggelre sem lesz kenyerünk. A jelenlegi tulajdonosok a két néni már 86 évesek is elmúltak, de a mai napig ők a szíve-lelke a pékségnek, s egyébként még instagram és tiktok oldaluk is van, és 2024-ben jelölték őket az olasz TikTok-er díjra. Essen szó a kenyérről is, aminek elég érdekes formája van, nem kis darab. Magyar ízlelőbimbóinknál nagy sikert nem ért el, igazából száraz már alapból, olivaolajos mártogatós kenyérnek talán elmegy, de ennyit utazni és a kis utcákban az autóval lavírozni nem annyira éri meg. Nem csak kenyér kapható, pugliai pizza is sül a kemencében. (Via Ambrogio del Giudice)

  

 

 

Hazafelé már untuk az autópályát, bármilyen gyorsan is szerettünk volna hazaérni, inkább letértünk Cerignola-nál és egyébként erre rövidebb és ezzel együtt gyorsabban is hazaértünk.

Elvileg már csomagoltunk volna este haza, de nem kellett egymást győzködni, hogy maradjunk még egy napot, de igazából egy hét sem lett volna elég erre a rengeteg csodára ami itt található.

Folytatás következik…

Heti piac napok a környéken: 

Locorotondo – péntek Piazza Mitrano
Monopoli – kedd és szombat reggel Via Cosimo Pisonio
Polignano a Mare – csütörtök reggel Via Maria Montessori és Via Donato Pascali

Útvonal: 

5.nap: Casa Naticchia – Foligno – Porto Civitanova – Pescara – Termoli – Foggia – Manfredonia – Mattinata – Manfredonia – San Giovanni Rotondo – Manfredonia – Mattinata

6.nap: Mattinata – Foggia – Bari – Alberobello – Locorotondo – Monopoli – Bari – Foggia – Mattinata

7.nap: Mattinata – Matera – Foggia – Bari – Matera – Altamura – Bari – Cerignola – Manfredonia – Mattinata